Téli-vidéki hangulatok

November vége óta havas a táj mifelénk. Az Ünnep közeledtével olvadt egy kicsit, de Karácsony másnapján újra fehér lepel borította a falut és azóta is betakar mindent a fehérség. Nap mint nap szembesülök vele, hogy mennyire más a tél itt, mint a városban. Ott, ha pár napig megmaradt a hó, már örültünk, a hirtelen jött, nagy havazás okozta káosz általában 1-2 napig tartott, aztán győzött a latyak és a sóder és ment tovább az élet. Itt meg bizony marad a hó makacsul, nem könnyítve a mindennapjainkat. Nem akarok panaszkodni, de hát bizony kemény dolog naponta gyalogosan közlekedve intézni az ügyeket, róni a köröket, élni az életet. Persze, ha belegondolok, mások, máskor sokkal rosszabb, nehezebb körülmények között is fantasztikusan helyt álltak.

A hó megül az ágak találkozásában. Valamelyik reggel láttunk egy mókust Vicuskával, amint kora reggeli ébredésünk után a meleget adó konvektor mellé telepedtünk az asztalhoz. Figyeltük, ahogy ágról-ágra ugrál és drukkoltunk, hogy találjon némi harapnivalót. Erős, egészséges mókusnak tűnt.

5 percet sem kell sétálnunk, hogy a 19 hónapos számára ideális mini szánkópályán csúszkáljunk, boruljunk, nevessünk. A 4 éves igényeinek megfelelő pálya pedig kb 15 perc séta vagy 2 perc kocsi. Szánkóval járhatnánk oviba is, de kétszemélyes nincs, a kicsi meg még nem élvezi a hosszú utakat benne. Majd jövőre.

Dideregve ballagunk a sportcsarnokba (mert ilyenünk is van ám!!!) a fociedzésre. "Nincs kedvem, nem akarok beállni!" - így Bucus. "Majd megjön, drágám, emlékszel, múltkor is hogy élvezted?" - biztatja a mamája. Hogy is emlékezhetne, hiszen az egész decembert betegség és az Ünnepek miatt otthon töltötte. Focilabdát kb 5 hete látott. Nem is áll be, nézi a többieket, rúgja a bőrt a csarnokban, fogócskázik a húgával, én meg bosszankodom, hogy mire is volt ez jó. Később megtudom: pl arra, hogy ismét megtapasztalhassam a kedvességet és a segítőkészséget. Ismeretlen anyuka 3 gyerekkel ajánlja fel, hogy hazavisz minket utána, nem kell a mínuszokban 25 percet gyalogolni.
Fiatal családok között naponta, hetente újra tapasztalom ezt a nyitottságot, kedvességet.

Hazudnék, ha azt mondanám, könnyű, vagy nem gondolkodom-e el rajta, hogy biztosan ezt akartuk-e. De remény van bennem, várom a tavaszt, talán alakul egy ház is, talán hamarosan lesz otthonunk és akkor beindulhat a fészekrakás, otthonteremtés, megnyugvás, letelepedés.