Virpi - blogajánló

Vidéki életünk egyik nagy ajándéka, hogy új kapcsolatok születnek és kölcsönösen formálhatjuk egymást. Nem erőszakkal, hanem a maga természetességében. Mert inspirál, lelkesít, elgondolkodtat és felszabadít egy-egy találkozás, beszélgetés.

Ilyen ajándék nekem Virpi, aki mostantól szintén blogol itt.
Olvassátok, érdemes!

Tavasz van, újjáéledünk!

Végérvényesen itt van a tavasz, ezek az erősen szeles napok remélem, a hideg utolsó magjait is magukkal viszik!
A tél folyamán sok-sok nehézséggel kellett megküzdenünk, de azt hiszem, mégis győztesen kerültünk ki a csatából. hogy mit jelent ez? Nos, nem akarunk visszaköltözni a Városba. Még így sem, hogy nyögtük a telet rettenetesen. Mégis az a végkövetkeztetés, hogy jó itt nekünk, nagyon jó. A virágok kibújása, a madarak éneke, a tavaszi illatok, a nap egyre erősödő melege és fénye bejárja testünk-lelkünk minden nap, amikor elindulunk, ki-ki a maga dolgára: Bucus, Vicus és mama az óvoda felé, papa dolgozni. És délután, kora este, maikor összegyűlünk kicsi nyaralónkban, van még idő töltekezni a természet adta lehetőségekből: bogarakat követni a fűben, homokbuckákból várakat és autópályákat építeni, lepkéket csodálni a virágok szirmain, labdázni, erdőt járni, napozni.

De hogy a nagy áradozáson túl konkrétumokat is írjak: egy hete foglalóztunk, úton vagyunk EGY, illetve A ház felé, két hónap múlva megkapjuk a kulcsokat és ha minden jól megy, augusztus elején költözünk! Jó ez, nagyon jó érzés, bár még mindig alig hiszem el néha.
A házról, a felújításról és a terveinkről be fogok számolni itt is!

Egy nap alatt...

... megjártam a János kórházat, ahol levették az elmúlt 3 hónap negyedik adag vérét (mondta is a nő, milyen jó kis edzett vénám van)
... fél órát feküdtem kb 30 tűvel a testemben
... begyűjtöttem a 7. negatív leletet egy kicsit rejtélyes betegségem kapcsán
... végiglapoztam vagy négy turkáló gyerekjelmez kínálatát (óborzalom és rettenet) majd végül mamám segítségével beszereztem Bucus jelmezét a holnapi ovis farsangra
... begyúrtam egy nagy adag pogácsatésztát, amit holnap reggel frissen fogok sütni, majd jó kis fabatkáért a bálon meg lehet venni

...megduplázódott rendszeres olvasóim száma! WELCOME!

Ilyeneken töprengek mostanában...

... hogy lehet, hogy az élet tényleg nem lányregény?
... hogy az a romantikus elképzelés, miszerint egyszer itt majd belépek egy kertbe, átlépem egy ház küszöbét és elborít a "szerelem első látásra" lila felhője...szóval lehet, hogy ez a regényes lépés kimarad az életemből?
... hogy nem kéne-e fordítva néznem a dolgokat és csak számba venni, hogy mi mindennek örülhetek vidéki létünk kapcsán?
... hogy milyen jó, hogy most már én is tudok jó tüzet rakni a kandallóban
... hogy milyen viszonylagosak a dolgok és mennyire fontos lenne egyre szabadabbá válni, ragaszkodásaimat elengedni, legyen szó házról, kertről, tárgyakról, emberekről. Milyen jó lenne szabaddá válni és szabadon hagyni... embert és eseményt, hogy menjen, jöjjön a maga tempójában...
... hogy ha végre találunk valamit egy (és esetleg nem A) házat, abból is lehet alakítani sok mindent, a belső olyan nagyban múlik rajtunk, abból is lehet még AZ otthon.
... hogy lehet, hogy hamarosan vége lesz ennek a mínuszosdinak és nemsokára rügyek fakadnak ... mindenütt?
... hogy ha lenne egy kis autóm, meg tudnám-e állni, hogy valóban csak akkor használjam, ha nagyon-nagyon fontos?
... hogy ahhoz, hogy gyalogosan járjam be a távokat itt a faluban, kell egy más lépték, nem kell rohanni, időt kell hagyni, le kell lassulni (slow city movement!). Hova is rohanok olyan sokszor?

Téli-vidéki hangulatok

November vége óta havas a táj mifelénk. Az Ünnep közeledtével olvadt egy kicsit, de Karácsony másnapján újra fehér lepel borította a falut és azóta is betakar mindent a fehérség. Nap mint nap szembesülök vele, hogy mennyire más a tél itt, mint a városban. Ott, ha pár napig megmaradt a hó, már örültünk, a hirtelen jött, nagy havazás okozta káosz általában 1-2 napig tartott, aztán győzött a latyak és a sóder és ment tovább az élet. Itt meg bizony marad a hó makacsul, nem könnyítve a mindennapjainkat. Nem akarok panaszkodni, de hát bizony kemény dolog naponta gyalogosan közlekedve intézni az ügyeket, róni a köröket, élni az életet. Persze, ha belegondolok, mások, máskor sokkal rosszabb, nehezebb körülmények között is fantasztikusan helyt álltak.

A hó megül az ágak találkozásában. Valamelyik reggel láttunk egy mókust Vicuskával, amint kora reggeli ébredésünk után a meleget adó konvektor mellé telepedtünk az asztalhoz. Figyeltük, ahogy ágról-ágra ugrál és drukkoltunk, hogy találjon némi harapnivalót. Erős, egészséges mókusnak tűnt.

5 percet sem kell sétálnunk, hogy a 19 hónapos számára ideális mini szánkópályán csúszkáljunk, boruljunk, nevessünk. A 4 éves igényeinek megfelelő pálya pedig kb 15 perc séta vagy 2 perc kocsi. Szánkóval járhatnánk oviba is, de kétszemélyes nincs, a kicsi meg még nem élvezi a hosszú utakat benne. Majd jövőre.

Dideregve ballagunk a sportcsarnokba (mert ilyenünk is van ám!!!) a fociedzésre. "Nincs kedvem, nem akarok beállni!" - így Bucus. "Majd megjön, drágám, emlékszel, múltkor is hogy élvezted?" - biztatja a mamája. Hogy is emlékezhetne, hiszen az egész decembert betegség és az Ünnepek miatt otthon töltötte. Focilabdát kb 5 hete látott. Nem is áll be, nézi a többieket, rúgja a bőrt a csarnokban, fogócskázik a húgával, én meg bosszankodom, hogy mire is volt ez jó. Később megtudom: pl arra, hogy ismét megtapasztalhassam a kedvességet és a segítőkészséget. Ismeretlen anyuka 3 gyerekkel ajánlja fel, hogy hazavisz minket utána, nem kell a mínuszokban 25 percet gyalogolni.
Fiatal családok között naponta, hetente újra tapasztalom ezt a nyitottságot, kedvességet.

Hazudnék, ha azt mondanám, könnyű, vagy nem gondolkodom-e el rajta, hogy biztosan ezt akartuk-e. De remény van bennem, várom a tavaszt, talán alakul egy ház is, talán hamarosan lesz otthonunk és akkor beindulhat a fészekrakás, otthonteremtés, megnyugvás, letelepedés.