Házkeresés I.

Az egy dolog, hogy az ember lányának milyen elképzelései vannak jövendőbeli házáról, és egy másik, hogy mi a realitás, milyen keretek kötnek. Most épen az, hogy van kb 6 hetünk találni egy házat, kertet, közösséget (falut, községet, kisvárost), ami befogad. Amíg a lakásunk eladása távolinak tűnt, nem keresgéltünk. Illetve ez így nem igaz, mert amikor jó másfél évvel ezelőtt elkezdtük gyúrni a témát, akkor elkezdtük gyűjteni a szempontokat is. Aztán, amikor meghirdettük a lakást, kb 1 évvel ezelőtt, akkor elkezdtük bejárni a településeket, amelyek a szűrőinken átmentek. (Itt, a blogon nem fogom megnevezni őket, csak a kezdőbetűkkel jelzem, hogy melyikre gondolok.)
Ahogy teltek a hónapok, a szempontjaink is változtak, alakultak, még most sem teljes a lista. Irtó nehéz dolog, hogy azért nem egy-két évre költözik el az ember; ha már elhatároztuk magunkat, akkor szeretnénk olyan helyet találni, ahol hosszabb távon is el tudjuk képzelni az életünket. Csak hát összeegyeztetni a férj munkája, a gyerekek oktatása és a feleség későbbi munkája szálakat... háát, ember legyen a talpán, akinek ez sikerül. Azt gondolom, nem is lehet törekedni arra, hogy minden szempontnak megfeleljen a hely, kell egy fontossági sorrend. Nekünk ilyen volt a jó közösség, elfogadható közlekedés, legyen egy jó ovi és legalább általános iskola a közelben és amennyiben lehetséges, legyen mindemellett igazán falu. Amennyire lehet. Nem egy 200 lelkes, omladozó házak szegélyezte egy-két utcás kis falura gondolok, hanem olyanra, amelyik él, gyarapszik és őrzi a hagyományokat. Ahol az emberek egymásnak adják a gyümölcsöt, ha túl sok van (és akkor is, ha nem), ahol a gyerekek szabadon biciklizhetnek az utcán, ahol vannak még háztáji gazdaságok, tejet, tojást, húst lehet háznál venni, vonzó a fiataloknak is, találunk hasonszőrű embereket. Persze mondhatjátok, hogy szép dolog álmodozni. Pedig van ilyen, nem is egy, nem messze a fővárostól.
Ott tartottam, hogy először volt a listánkon B. Kb 12 000-es település, sok szempontnak megfelelne, de egyszerűen a többszöri látogatásunk után sem dobogott a szívünk, amikor megláttuk a várostáblát. És nagyon hisszük, hogy az azért kell. Az a kicsi szerelem.
Aztán jött M. Kicsit rosszabb közlekedés, kicsit messzebb, már nem is Pest megye. Az első alkalommal, amikor ott jártunk és az utcán sétálgattunk, nézelődtünk, ránk köszönt egy kedves idős házaspár és beinvitáltak bennünket nagyon rendezett kis otthonukba. Fél órát töltöttünk ott, és azzal zárult a látogatás, hogy a bácsi a helyi újságból hívta nekünk az eladó házakat. Persze mindegyiket ismerte. Aztán, amikor elbúcsúztunk, a falu végében egy nagyon kedves háromgyerekes fiatal család hívott be minket (vasárnap ebédidő volt, de egy pillanatig nem éreztük, hogy zavarnánk) átmeneti otthonukba és beszélgettünk. Arról, hogy ők itt megtalálták, amit kerestek, a szomszéd telken épül a vályogházuk, lassan ugyan, mert kevés a pénz, de a jóakarat, a falusi kaláka, a segítség annál több. Ragyogott a szemük és szinte átmelegedtünk a kedvességüktől.
Ez pont egy évvel ezelőtt volt. Akkor nagyon belelkesedtünk, vagy 20 házat megnéztünk a faluban. De a lakásunk csak nem kellett senkinek akkor még.
Az ottani házakat két csoportba soroltuk. Vagy a kicsi régi parasztház, kb 5 méter széles, hosszú, legalább 3 melléképülettel mögötte és hatalmas, ámde legtöbb esetben kopasz telekkel; vagy a kádárkocka, 80'as években, sokszor önerőből épült, kb 80 nm-es házak, általában elég lepukkant állapotban. Persze volt 1-2 kivétel, de nem akartunk beleszeretni semmibe.
Aztán egy évig nem történt semmi. Beszélgettünk, tervezgettünk, álmodoztunk...illetve azt inkább én csináltam és vártunk, hátha egyszer megjön A VEVŐ, aki beleszeret a miénkbe és mi mehetünk.
Folyt.köv...

Vágy születik

Nem is tudom, hol kezdődött ez az egész. Honnan fészkelte a fejembe, szívembe-lelkembe magát egy kép... arról, hogy milyen lesz majd az én házam. Régóta így van ez, amikor a vidéki létemről, létünkről álmodozom, ugyanaz a kép ugrik be: Régi kert, aminek mi adtunk új életet, életteli otthon, amely befogad bennünket, valahogy együtt élünk... mi, a ház és a kert. Diófa alatti ebédek, csillagles a nagy füves részen, kerítésre kapaszkodó szeder, fűszerkert és zöldségek szoros egymásmelletiségben, illatok, nedves fű hajnalban és este, teraszon átsuhanó sün, téli madáretető, virágrengeteg...
Ez a vágy újra és újra felbukkant, egyre sürgetőbben az elmúlt évek alatt, de kettőnk közül csak bennem. Elkezdődött hát egy folyamat, sok beszélgetés, önmagunk figyelése, hogy hat ránk a város, hogy hat ránk a természet, hogyan hatnak ránk a vidéki élmények, tapasztalatok. Aztán megszülettek a Gyerekeink és Velük új értelmet kapott ez a kérdés. Persze könnyű lenne azt mondani, hogy a gyerekek miatt megyünk. De ez nem igaz. Illetve csak részben igaz. Mert hisszük, hogy most, ebben az életkorban rengeteget kaphatnak azáltal, hogy egy másfajta környezetben, világban cseperednek. És amikor beborítanak bennünketa félelem hullámai, akkor mindig emlékeztetnünk kell magunkat arra, hogy nem hozunk örökre szóló döntést. Most ezt látjuk a legjobbnak. Hogy mi lesz 5-110 év múlva, azt most nem tudjuk.
Persze rengeteg a félelem,a bizonytalanság, a felelősség, a kíváncsiság. Tudjuk, hogy változnunk kell. Más életforma, más ritmus, más emberek várnak minket, akárhova is megyünk. És azt is hisszük, hiszem nagoyn erősen, hogy a változás kell, szükséges és jó. JÓ, csupa nagy betűvel. Szükség van a változásra olykor, az ilyen nagyokra is, hogy új helyzetekben tapasztalhassuk meg magunkat, hogy növekedjék a rugalmasságunk, hogy új dolgokat tanulhassunk, gazdagodhassunk a találkozásokból. Valamiért nagyon erős bennem ez a hit.

A konkrétumok pedig: majd' egy év után tegnap úgy tűnik, eladtuk a lakásunkat. Többszörös öröm nekünk: nagyon nem akartunk ingatlanost bevonni, sajnáltunk minden fillért és amikor már majdnem feladtuk, akkor jöttek a vevőink. Aztán úgy tűnik, családi gondok is oldódnak ezáltal. Tartozásunk nincs, lehetőségeink vannak, választhatunk, nem kell azonnal elköteleződnünk, adhatunk időt magunknak, kipróbálhatjuk a vidéki létet. Nagy hála van bennünk ezért. Úgyhogy most van kb 2 hónapunk, hogy találjunk egy házat valahol, ami befogad minket egy időre, ami esetleg később a miénk lehet, ahol jól érezzük magunkat, ahol élő kert és élő közösség van. Keresünk, főleg a Párom, teljes erőbedobással, majd ezekről a tapasztalatokról is jön egy poszt, nagyon érdekes és tanulságos.

Tele vagyok izgalommal, idegeskedés miatt eddig soha nem éreztem a gyomromat, most ezt is megértem, dobozok még nincsenek, a hétvégén elkezdem gyűjteni és kezdődik a pakolás, reményeim szerint kicsit a soraink rendezése is, a búcsú és remélhetőleg kicsit egy új élet.

első

Több, mint egy éve érlelődik bennem, hogy írnom kéne arról, amint egy városi lány belső hangjai után indul. Mit mondanak ezek a hangok? Próbáld ki magadat, ne félj a vidéktől, keresd, találd az értékeket, a csendet,a madárdalt, a nyugalmat, a közösség erejét, a rohanás elsimulását, lassú lépteket, erdőt-mezőt, elvesző tudást, érő-mosolygó gyümölcsöt... otthonod lehet mindez. Ne félj!

Erről az útról szeretnék itt útinaplót készíteni, most, hogy eladtuk a lakást és nem sok időnk maradt arra, hogy habár ideiglenesen is, de új otthont keressünk-találjunk.
Részletek hamarosan.
Receptek is.