Év/ és blog-szünet vége

Lassan kb 3 és fél hónapja írtam az utolsó bejegyzést erre a blogra, egyszerűen nem volt erőm írni. A költözés, az új helyzet, a sok új körülmény annyira kivette az erőmet, hogy alig-alig és nagyon lassan állok belőle újra talpra, de talán lassan mégis. Nem voltam azért téma híján, magamban mindig posztokat fogalmazgattam, de aztán nem kerültek ide sohasem. De most a másik blogomra írt egy kedves kommentelő és számon kérte rajtam, hogy mi van ezzel a blogommal. Bevallom, nagyon jól esett és lökést adott a folytatáshoz. Úgyhogy az új évvel új fejezet kezdődik ennek a blognak a történetében is, igyekszem beszámolni vidéki életünk mindennapjairól és elétek tárni mérlegeléseinket és vívódásainkat, örömeinkkel és szép pillanatainkkal együtt.

Szeretném, ha a 2011-es év számomra és kis családunk számára is arról szólna, hogy valóban egyre inkább felfedezzük, hogy emberi fejlődésünk szempontjából mi mindent tartogat nekünk ez a hely, ez a helyzet, amiről pár hónapja erős bizonyossággal tudtuk és éreztük, hogy ránk vár, nekünk való. Szeretnék írni a természet közelségének hatásáról, a kapcsolatok alakulásáról, a vidéki élet előnyeiről és hátrányairól is.
Egy már most is biztos: a 2010-es évet nagy hálával fejezem be, hálával azért, hogy ezt a nagy lépést megtehettük, amelyre olyan régen vágytunk.
Boldog, sok friss levegőben, jó baráti és családi együttlétekben és őszinte beszélgetésekben gazdag, előrevivő új esztendőt kívánok mindenkinek!

Dobozolás

Olyan sűrűek a napok, hogy nem jut időm írni, még szinte gondolkodni sem. Ilyenkor egyik erőforrásom az, hogy elképzelem: amikor mindennek vége, és az "erdőszéli" (jó, jó, kell menni vagy 50 métert majd az erdőig, nem pont a szélén vagyunk) házikónk egyik teraszán üldögélve mélyeket lélegzek a friss őszi levegőből és hagyom, hogy jöjjenek az ötletek, gondolatok... szóval hogy akkor mennyire fogom élvezni az életet és mindazt, ami itt a városban hiányzott.
De az az igazság, hogy ezt is élvezem. Élvezem, hogy kicsit rendet rakhatunk az életünkben. Hogy minden szekrényt, sarkot át kell fésülnünk, ki kell pakolnunk, el kell döntenünk, hogy TÉNYLEG kell-e vagy nem és ha nem, akkor mi legyen vele.
Egy barátunktól kapunk egy csomó egyendobozt, ami jó méretű, könyveknek ideális, más is jól belefér, talán így könnyebb lesz a tárolás. Ezek megtöltésével telnek a napok, 45-nél tartunk most, szerintem még háromszor ennyi tuti lesz. Számozzuk, betűjelezzük őket, mi kerül a házba (nagyon kevés, törekszünk rá, hogy valóban csak a legfontosabb dolgokat vigyük be a házba), mi a garázsba, ahol addig tartózkodnak majd, amíg át nem költözünk a végleges helyre. Közben egyre töltjük a szemetes zsákokat a felesleges holmival. A könyvespolcainkat már bedobozoltuk, ezek most átalakulnak "bolti polcokká", mert a közelgő lakásbúcsúztató partin az itt elhelyezett tárgyakat mindenki szabadon viheti (remélem, nem sokat hagynak a népek). Utána pedig kapóra jön majd a lomtalanítás, remélem, ott is sikerül sokaknak örömöt szereznünk!

Három hét múlva pedig költözés...

Házkeresés IV - utolsó felvonás

Ha neves és népszerű blogger lennék több száz olvasóval, biztosan játékot csináltam volna az előző bejegyzés végéből: szavazzatok, melyik ház lesz a befutó... De nem vagyok, így marad a gondolati játék. Az mindenesetre nagyon jópofa dolog, hogy ha barátaimmal beszélek mostanában, akik olvasság a blogot, mindenki izgatottan kérdezi, hogy melyik lett a nyerő. Nagyon klassz érzés megtapasztalni, hogy dukkolnak nekünk és követik a folymatot.



Szóval döntöttünk. A teljes képhez hozzátartozik, hogy 2 napja kaptunk még egy fülest, hogy lenne még egy ház. Egy álomház... Kívülről láttuk az egész keresés elején, de gondoltuk, olyan árat mondanának, hogy szóba se jön. Kedden kiderült, hogy az ár nem horribilis, október 1-től szabad is lenne, úgyhogy tegnap megnéztük. Hát, próbálom viccesen leírni a dolgot: magyar férfi amerikai feleséggel és két gyerekkel akkora házat épít az erdő szélén, amely összterületén 4-5 család elférne. Hatalmas palota, beltéri ajtók szinte nincsenek, de nincsenek pl csillárok sem (állólámpák adnának fényt, de kérdem én, hány állólámpa kell egy 380 nm-es házba?), és ugyan látszatra nagyon szép és igényes, vannak fura megoldások: alulméretezett fűtés, az egész fürdőszoba átmosására alkalmas, de eredeti funkcióját betölteni képtelen szuper-zuhany, alagsori konyha, egyedüli mosógép kimenet egy tetőtéri szobában, stb, stb. Gondolom, maga a téli fűtésköltség kb 3-szor akkora lehet a leghidegebb hónapokban, mint a bérleti díj.
Úgyhogy megnyugodva jöttünk el. Elinduláskor még dobogott a szívünk, hogy lehet, hogy egy szuper lehetőség vár ránk, de amikor eljöttünk, megértettük, hogy a mi házunk nem ez lesz. Hanem a kicsi, zegzugos, erdő melletti, három teraszos, kandallós házikó. Nagy kő gördült le a szívünkről. Nem kell többet keresnünk, látjuk már, hogy hol hajtjuk majd álomra a fejünket egy hónap múlva.
És hazafelé megfogalmazódott az is, hogy miért fájt egy kicsit a szívem mégis M-ért. Mert az si szerelem volt. És nagyon nehéz két szerelem közül választani. Végül, úgy tűnik, P mégis kiválasztott magának minket.

Úgyhogy most indul a dobozolás, listázás, selejtezés. Az egyik legnagyobb örömöm amiatt, hoyg ebbe a kicsi házba megyünk, az az, hogy valóban csak a legszükségesebb cuccainkat tudjuk majd bevinni. És ez nagyon jó és szükségünk is van rá. Hogy megtapasztaljuk, mennyivel kevesebb is elég. Hogy felfedezzünk új örömforrásokat és kicsit elszakadjunk a dolgok, holnik, tárgyak birtoklásának rabságától. Sokminden felhalmozódik 6-7 év alatt, biztosan sok olyan holmink van, aminek más nagyon örülne. Igyekszem alaposan kiválogatni ezeket és radikálisnak lenni a selejtezésben.

Házkeresés III.

Szóval visszatértünk M-ba. Felvettük a kapcsolatot régi ismerőseinkkel, akiket egy éve már megtaláltunk magunknak és indult az újabb kör: házat keresünk, egyelőre bérelnénk, később vennénk, segítsenek. Úgy tűnt, itt könnyebb lesz házat találni, de az óvoda még mindig igen nagy kérdőjel volt. Egy hétvégénk azért telt el izgalommal, mert azon drukkoltunk, hogy felvegyék Bucust. Tudtuk, hogy ott is nagyon sok a gyerek, a faluból érkező hírek nem voltak biztatóak. Egyáltalán nem. aztán eljött egy hétfő, felhívtam az óvoda vezetőt, aki nagyon kedvesen felajánlotta, hogy ebédig felveszi a drágát. Huhhh... Nagy megkönnyebbülés, irány a házkeresés. Itt is volt olyan, amelyikből kifordultunk, volt, melyikben nem volt konyha, viszont mindkét szomszédos telken házépítés folyt. ÉS volt egy, ami... ahol bekövetkezett az, amit sose gondoltam volna, nevezetesen, hogy a párom kicsit beleszeretett. Veszélyes dolog ez, de szerencsére a férfiak nem veszítik el teljesen józan ítélőképességüket, legalábbis ebben az esetben ez történt. Találtunk egy csodálatos parasztházat, fantasztikus kerttel: diófa alatta a hely a nagy asztalnak, patak a kert végében, szép növények, fészer, tűzrakó hely...kicsit el volt gazosodva, de mi az nekünk! Árulják, de közben ki is adják, a bérlő épp most megy ki belőle, október elejétől szabad. Az elosztása nem túl előnyös, de nem baj, egy ideig jó lesz, kárpótol a környezet. Állati lelkesen jöttünk haza, tervezgettük, hogy kis lukban mi aludjunk vagy a gyerekek, honnan szerezzünk fát a cserépkályhához télire... Aztána falubéli jóakaróink biztatására visszamentünk, hogy megkérdezzük a bérlőket, valójában miért mennek el. Na, és akkor megint jött az összeomlás. Az elmúlt 4 hónapban kétszer volt csőtörés, zubogott a víz a házba, dohos a levegője, a falak vizesek (körbenézek és tényleg). Ezen kívül a kályha nem működik, egyszer próbálták begyújtani, de füst öntötte el a szobákat, úgyhogy nem használják. Két kicsi gyerekkel ez túl nagy rizikó, beköltözni egy olyan házba, amely nem tudod, mit produkál és mikor. Én elkenődtem, párom azért még kivitt egy építészt is, hogy nézzék meg együtt. Tényleg nagyon megtetszett neki. De bennem onnantól kezdve nem akart nyugodni valami. Nem merek ebbe a házba menni, mi lesz velünk, ha a tél közepén indul meg a víz a csövekből, stb.
Közben alakult 1-2 másik lehetőség, de azért ha nagyon őszinte vagyok, mindegyiknek volt valami hibája. Az egyik egy lakás, kert szinte nincs, mert a melléképületek elfoglalják az egész kertet. A másik kissé szűkös, a kert ott is kérdéses, picit jobb az előzőnél, mindentől kicsit távolabb... úgyhogy elkezdtek jönni a félelmek, a kérdések. Közben véget ért az augusztus, elkezdődött a szeptember és már szinte el is feledkeztem róla, hogy P helyi újságjában még augusztus közepén feladtam egy hirdetést, ami a szeptember eleji számban jelent meg, hogy kiadó házat keresünk. Aztán egyszer csak, amikor pici bizonytalanságok kezdtek születni a kis faluval kapcsolatban, de volt helyünk, hárman hívtak fel P-ról, hogy lenne kiadó ház. Újabb izgalom vette kezdetét.
Akkor mégis befogadna? Lenne ott helyünk? De mi lesz a nagy falusi álmainkkal? P nagyobb, jobb infrastruktúrával, több lehetőséggel rendelkezik, de nyilván még így is messze elmarad Bp-től. Rengeteg kérdés fogalmazódott meg bennem és szorított az idő, hogy hamarosan dönteni kell.De melyik a jó döntés?
P-n a három lehetőség csak látszólag három. Az egyik egy önálló ház, 50 méterre az erdőtől, zegzugos, kicsi, teraszos, kandallós, meghitt. A tulaj szuper jó fej, megbízható, hosszú időre megy külföldre, tehát, ha P-n veszünk később valamit, maradhatunk az esetleges felújítás idejére is. A másik egy tetőtéri lakás, nem nagy az sem, holnap fogjuk megnézni. A harmadik egy 2400 nm-es telken lévő és három házzal rendelkező "birtok"... viszont az ára mellett még egy baja van, de az nem kicsi: bolond a tulaj. Szófosása van és komplett bolond. Úgyhogy az, bár nem láttuk, kiesett.

Itt tartunk most. Pár napon belül dönteni kell, rengeteg szempontot mérlegelni és pár hét múlva költözni. És bizonyos értelemben új életet kezdeni. (Bocsánat a kifejezésért, de most ez illik ide a legjobban: fosok rendesen!)

Házkeresés II.

Amikor hónapok telnek el anélkül, hogy egyetlen jelentkező is bekukkantana, hogy szeretné a lakásunkat, akkor alig várom azt a pillanatot, hogy menjünk. Aztán amikor hirtelen végre felbukkan, újra visszajön, lelkesedik, áradozik, építészt hoz, ügyvédhez megyünk... na, akkor irtózatos közelségbe kerül a költözés és elfog a pánik. Mert nem az van, hogy kiszemeltük az álomházat/telket és csak azon kell remegnünk,hogy meglegyen akkor, amikor végre kezünkben a pénz, nem. Valójában kicist bizonytalanok vagyunk, hogy akarjuk-e, viszont a bizonytalanságnál sokkal nagyobb a vágy, hogy menjünk. Viszont majdhogy nem még az sem biztos, hogy hova. Szempontok, sok éjszakába nyúló beszélgetés, mérlegelések, terepszemle néhány településen. És közben figyeljük magunkat, hogy tetszik, milyen érzések vannak bennünk, el tudjuk-e ott képzelni magunkat.

Ott tartottam, hogy egy éve M-nél megálltunk. Aztán amikor megjelent a láthatáron a vevőjelölt, elkezdtünk újra tervezgetni. M nagyon jó, de kicsi, hogy lesz ott nekem később munka pl? Gondolom, ott nem nagyon, de a közelben van 2 település, iskolákkal, sokmindennel, talán ott lehet. De akkor esetleg keressünk valami nagyobb helyet, így jött a képbe P. Jóbarátunk ott lakik, jó infrastruktúra, óvodák, jó iskola, jó közösség. Irány kifelé, keressünk házat. Mivel gyorsan kell költöznünk, úgy gondoltuk, egy ideig bérelnénk, nem vennénk hirtelen, aztán meglátjuk, hogy tudunk beilleszkedni, megtaláljuk-e a számításainkat és aztán kb 1 év múlva veszünk. Mindemellett persze nagyon fontos szempont az is, hogy Bucusnak találjunk óvodai helyet, ami sok helyen nem könnyű feladat. (Találós kérdés: mi nehezebb, kiadó házat vagy óvodai férőhelyet találni?) Ellenőriztük, beszéltem az óvoda vezetőjével, átveszi Bucust, ha a körzetében találunk házat. Szuper, egy kő legördült...
Na most, ez a bérlés nem egy egyszerű dolog. Merthogy kiadó ház nem nagyon van. Ami van, az vagy nagyon drága vagy nagyon gagyi. De nem gond, nincs nekünk lehetetlen, a párom kb 10 napot töltött azzal, hogy kijárt, beszélgetett, kérdezősködött, megpróbálta az eladó házak tulajait rábeszélni, hogy ha már úgyis üresen áll a ház, adja ki. A 10 napos keresés eredménye egy 5 tételből álló lista lett, amit röpke 2.5 óra alatt végignéztünk kettesben egy délután. Hát mit mondjak... Letaglózó volt. Tulajok között akadt minden: alkoholista Kabos-hasonmás, autista méhész, megkeseredett válófélben lévő feleség a csodapalotában, borjúméretű kutyák a kertben, úttalan utak az erdő mentén, 200 000/hó béleti díj (ja, és a leghidegebb hónapban a fűtés lehet 100 000 is!) ... Döbbenet. Több esetében mondtam, hogy akkor sem költöznék oda, ha fizetnének érte. Úgyhogy zsizsegő fejjel és összetörten autóztunk hazafelé, hogy akkor most mi legyen. Rögtön az fogalmazódott meg bennem, hogy P nem akar minket befogadni. És nagy kérdőjelként az, hogy meddig kell küzdeni? Számtalan ismerőst és ismerős ismerősét beizzítottuk ott, majd szólnak, ha lesz valami, rengeteg időt rászántunk és semmi. Akkor talán nekünk nem ott lesz a helyünk... De már nincs sok időnk és lassan dobozolni kéne (még egy dobozunk sincs!) és házat foglalni, hogy tudjuk, hova megyünk, tudjam elképzelni az életterünket, számolgatni, méregetni, hogy hova tesszük a gyerekek ágyait, a játékos szerkényt, lesz-e elég hely a dobozoknak, amiket ki sem nyitunk addig, amg a végleges helyünk készen nem lesz, milyen lesz a konyha, ahol majd főznöm kell...
És ahogy sorra jártuk az óriási, modern, gyönyörűen megépített házakat azon a délutánon a lelketlen lakóparkban, az úttalan utak mentén, egyszerre bevillant, hogy ne feljetsük el, hoyg miylen gyökerekből indultunk, amikor elterveztük, hogy kipróbáljuk magunkat vidéken. Mire vágytunk, mit szerettünk volna megtapasztalni, milyen környezetet képzeltünk? Egyre erősödött bennem a sürgetés, hogy térjünk vissza, ne tévesszük szem elől eredeti vágyainkat.
Úgyhogy visszatértünk M-ba.

Házkeresés I.

Az egy dolog, hogy az ember lányának milyen elképzelései vannak jövendőbeli házáról, és egy másik, hogy mi a realitás, milyen keretek kötnek. Most épen az, hogy van kb 6 hetünk találni egy házat, kertet, közösséget (falut, községet, kisvárost), ami befogad. Amíg a lakásunk eladása távolinak tűnt, nem keresgéltünk. Illetve ez így nem igaz, mert amikor jó másfél évvel ezelőtt elkezdtük gyúrni a témát, akkor elkezdtük gyűjteni a szempontokat is. Aztán, amikor meghirdettük a lakást, kb 1 évvel ezelőtt, akkor elkezdtük bejárni a településeket, amelyek a szűrőinken átmentek. (Itt, a blogon nem fogom megnevezni őket, csak a kezdőbetűkkel jelzem, hogy melyikre gondolok.)
Ahogy teltek a hónapok, a szempontjaink is változtak, alakultak, még most sem teljes a lista. Irtó nehéz dolog, hogy azért nem egy-két évre költözik el az ember; ha már elhatároztuk magunkat, akkor szeretnénk olyan helyet találni, ahol hosszabb távon is el tudjuk képzelni az életünket. Csak hát összeegyeztetni a férj munkája, a gyerekek oktatása és a feleség későbbi munkája szálakat... háát, ember legyen a talpán, akinek ez sikerül. Azt gondolom, nem is lehet törekedni arra, hogy minden szempontnak megfeleljen a hely, kell egy fontossági sorrend. Nekünk ilyen volt a jó közösség, elfogadható közlekedés, legyen egy jó ovi és legalább általános iskola a közelben és amennyiben lehetséges, legyen mindemellett igazán falu. Amennyire lehet. Nem egy 200 lelkes, omladozó házak szegélyezte egy-két utcás kis falura gondolok, hanem olyanra, amelyik él, gyarapszik és őrzi a hagyományokat. Ahol az emberek egymásnak adják a gyümölcsöt, ha túl sok van (és akkor is, ha nem), ahol a gyerekek szabadon biciklizhetnek az utcán, ahol vannak még háztáji gazdaságok, tejet, tojást, húst lehet háznál venni, vonzó a fiataloknak is, találunk hasonszőrű embereket. Persze mondhatjátok, hogy szép dolog álmodozni. Pedig van ilyen, nem is egy, nem messze a fővárostól.
Ott tartottam, hogy először volt a listánkon B. Kb 12 000-es település, sok szempontnak megfelelne, de egyszerűen a többszöri látogatásunk után sem dobogott a szívünk, amikor megláttuk a várostáblát. És nagyon hisszük, hogy az azért kell. Az a kicsi szerelem.
Aztán jött M. Kicsit rosszabb közlekedés, kicsit messzebb, már nem is Pest megye. Az első alkalommal, amikor ott jártunk és az utcán sétálgattunk, nézelődtünk, ránk köszönt egy kedves idős házaspár és beinvitáltak bennünket nagyon rendezett kis otthonukba. Fél órát töltöttünk ott, és azzal zárult a látogatás, hogy a bácsi a helyi újságból hívta nekünk az eladó házakat. Persze mindegyiket ismerte. Aztán, amikor elbúcsúztunk, a falu végében egy nagyon kedves háromgyerekes fiatal család hívott be minket (vasárnap ebédidő volt, de egy pillanatig nem éreztük, hogy zavarnánk) átmeneti otthonukba és beszélgettünk. Arról, hogy ők itt megtalálták, amit kerestek, a szomszéd telken épül a vályogházuk, lassan ugyan, mert kevés a pénz, de a jóakarat, a falusi kaláka, a segítség annál több. Ragyogott a szemük és szinte átmelegedtünk a kedvességüktől.
Ez pont egy évvel ezelőtt volt. Akkor nagyon belelkesedtünk, vagy 20 házat megnéztünk a faluban. De a lakásunk csak nem kellett senkinek akkor még.
Az ottani házakat két csoportba soroltuk. Vagy a kicsi régi parasztház, kb 5 méter széles, hosszú, legalább 3 melléképülettel mögötte és hatalmas, ámde legtöbb esetben kopasz telekkel; vagy a kádárkocka, 80'as években, sokszor önerőből épült, kb 80 nm-es házak, általában elég lepukkant állapotban. Persze volt 1-2 kivétel, de nem akartunk beleszeretni semmibe.
Aztán egy évig nem történt semmi. Beszélgettünk, tervezgettünk, álmodoztunk...illetve azt inkább én csináltam és vártunk, hátha egyszer megjön A VEVŐ, aki beleszeret a miénkbe és mi mehetünk.
Folyt.köv...

Vágy születik

Nem is tudom, hol kezdődött ez az egész. Honnan fészkelte a fejembe, szívembe-lelkembe magát egy kép... arról, hogy milyen lesz majd az én házam. Régóta így van ez, amikor a vidéki létemről, létünkről álmodozom, ugyanaz a kép ugrik be: Régi kert, aminek mi adtunk új életet, életteli otthon, amely befogad bennünket, valahogy együtt élünk... mi, a ház és a kert. Diófa alatti ebédek, csillagles a nagy füves részen, kerítésre kapaszkodó szeder, fűszerkert és zöldségek szoros egymásmelletiségben, illatok, nedves fű hajnalban és este, teraszon átsuhanó sün, téli madáretető, virágrengeteg...
Ez a vágy újra és újra felbukkant, egyre sürgetőbben az elmúlt évek alatt, de kettőnk közül csak bennem. Elkezdődött hát egy folyamat, sok beszélgetés, önmagunk figyelése, hogy hat ránk a város, hogy hat ránk a természet, hogyan hatnak ránk a vidéki élmények, tapasztalatok. Aztán megszülettek a Gyerekeink és Velük új értelmet kapott ez a kérdés. Persze könnyű lenne azt mondani, hogy a gyerekek miatt megyünk. De ez nem igaz. Illetve csak részben igaz. Mert hisszük, hogy most, ebben az életkorban rengeteget kaphatnak azáltal, hogy egy másfajta környezetben, világban cseperednek. És amikor beborítanak bennünketa félelem hullámai, akkor mindig emlékeztetnünk kell magunkat arra, hogy nem hozunk örökre szóló döntést. Most ezt látjuk a legjobbnak. Hogy mi lesz 5-110 év múlva, azt most nem tudjuk.
Persze rengeteg a félelem,a bizonytalanság, a felelősség, a kíváncsiság. Tudjuk, hogy változnunk kell. Más életforma, más ritmus, más emberek várnak minket, akárhova is megyünk. És azt is hisszük, hiszem nagoyn erősen, hogy a változás kell, szükséges és jó. JÓ, csupa nagy betűvel. Szükség van a változásra olykor, az ilyen nagyokra is, hogy új helyzetekben tapasztalhassuk meg magunkat, hogy növekedjék a rugalmasságunk, hogy új dolgokat tanulhassunk, gazdagodhassunk a találkozásokból. Valamiért nagyon erős bennem ez a hit.

A konkrétumok pedig: majd' egy év után tegnap úgy tűnik, eladtuk a lakásunkat. Többszörös öröm nekünk: nagyon nem akartunk ingatlanost bevonni, sajnáltunk minden fillért és amikor már majdnem feladtuk, akkor jöttek a vevőink. Aztán úgy tűnik, családi gondok is oldódnak ezáltal. Tartozásunk nincs, lehetőségeink vannak, választhatunk, nem kell azonnal elköteleződnünk, adhatunk időt magunknak, kipróbálhatjuk a vidéki létet. Nagy hála van bennünk ezért. Úgyhogy most van kb 2 hónapunk, hogy találjunk egy házat valahol, ami befogad minket egy időre, ami esetleg később a miénk lehet, ahol jól érezzük magunkat, ahol élő kert és élő közösség van. Keresünk, főleg a Párom, teljes erőbedobással, majd ezekről a tapasztalatokról is jön egy poszt, nagyon érdekes és tanulságos.

Tele vagyok izgalommal, idegeskedés miatt eddig soha nem éreztem a gyomromat, most ezt is megértem, dobozok még nincsenek, a hétvégén elkezdem gyűjteni és kezdődik a pakolás, reményeim szerint kicsit a soraink rendezése is, a búcsú és remélhetőleg kicsit egy új élet.

első

Több, mint egy éve érlelődik bennem, hogy írnom kéne arról, amint egy városi lány belső hangjai után indul. Mit mondanak ezek a hangok? Próbáld ki magadat, ne félj a vidéktől, keresd, találd az értékeket, a csendet,a madárdalt, a nyugalmat, a közösség erejét, a rohanás elsimulását, lassú lépteket, erdőt-mezőt, elvesző tudást, érő-mosolygó gyümölcsöt... otthonod lehet mindez. Ne félj!

Erről az útról szeretnék itt útinaplót készíteni, most, hogy eladtuk a lakást és nem sok időnk maradt arra, hogy habár ideiglenesen is, de új otthont keressünk-találjunk.
Részletek hamarosan.
Receptek is.