Virpi - blogajánló

Vidéki életünk egyik nagy ajándéka, hogy új kapcsolatok születnek és kölcsönösen formálhatjuk egymást. Nem erőszakkal, hanem a maga természetességében. Mert inspirál, lelkesít, elgondolkodtat és felszabadít egy-egy találkozás, beszélgetés.

Ilyen ajándék nekem Virpi, aki mostantól szintén blogol itt.
Olvassátok, érdemes!

Tavasz van, újjáéledünk!

Végérvényesen itt van a tavasz, ezek az erősen szeles napok remélem, a hideg utolsó magjait is magukkal viszik!
A tél folyamán sok-sok nehézséggel kellett megküzdenünk, de azt hiszem, mégis győztesen kerültünk ki a csatából. hogy mit jelent ez? Nos, nem akarunk visszaköltözni a Városba. Még így sem, hogy nyögtük a telet rettenetesen. Mégis az a végkövetkeztetés, hogy jó itt nekünk, nagyon jó. A virágok kibújása, a madarak éneke, a tavaszi illatok, a nap egyre erősödő melege és fénye bejárja testünk-lelkünk minden nap, amikor elindulunk, ki-ki a maga dolgára: Bucus, Vicus és mama az óvoda felé, papa dolgozni. És délután, kora este, maikor összegyűlünk kicsi nyaralónkban, van még idő töltekezni a természet adta lehetőségekből: bogarakat követni a fűben, homokbuckákból várakat és autópályákat építeni, lepkéket csodálni a virágok szirmain, labdázni, erdőt járni, napozni.

De hogy a nagy áradozáson túl konkrétumokat is írjak: egy hete foglalóztunk, úton vagyunk EGY, illetve A ház felé, két hónap múlva megkapjuk a kulcsokat és ha minden jól megy, augusztus elején költözünk! Jó ez, nagyon jó érzés, bár még mindig alig hiszem el néha.
A házról, a felújításról és a terveinkről be fogok számolni itt is!

Egy nap alatt...

... megjártam a János kórházat, ahol levették az elmúlt 3 hónap negyedik adag vérét (mondta is a nő, milyen jó kis edzett vénám van)
... fél órát feküdtem kb 30 tűvel a testemben
... begyűjtöttem a 7. negatív leletet egy kicsit rejtélyes betegségem kapcsán
... végiglapoztam vagy négy turkáló gyerekjelmez kínálatát (óborzalom és rettenet) majd végül mamám segítségével beszereztem Bucus jelmezét a holnapi ovis farsangra
... begyúrtam egy nagy adag pogácsatésztát, amit holnap reggel frissen fogok sütni, majd jó kis fabatkáért a bálon meg lehet venni

...megduplázódott rendszeres olvasóim száma! WELCOME!

Ilyeneken töprengek mostanában...

... hogy lehet, hogy az élet tényleg nem lányregény?
... hogy az a romantikus elképzelés, miszerint egyszer itt majd belépek egy kertbe, átlépem egy ház küszöbét és elborít a "szerelem első látásra" lila felhője...szóval lehet, hogy ez a regényes lépés kimarad az életemből?
... hogy nem kéne-e fordítva néznem a dolgokat és csak számba venni, hogy mi mindennek örülhetek vidéki létünk kapcsán?
... hogy milyen jó, hogy most már én is tudok jó tüzet rakni a kandallóban
... hogy milyen viszonylagosak a dolgok és mennyire fontos lenne egyre szabadabbá válni, ragaszkodásaimat elengedni, legyen szó házról, kertről, tárgyakról, emberekről. Milyen jó lenne szabaddá válni és szabadon hagyni... embert és eseményt, hogy menjen, jöjjön a maga tempójában...
... hogy ha végre találunk valamit egy (és esetleg nem A) házat, abból is lehet alakítani sok mindent, a belső olyan nagyban múlik rajtunk, abból is lehet még AZ otthon.
... hogy lehet, hogy hamarosan vége lesz ennek a mínuszosdinak és nemsokára rügyek fakadnak ... mindenütt?
... hogy ha lenne egy kis autóm, meg tudnám-e állni, hogy valóban csak akkor használjam, ha nagyon-nagyon fontos?
... hogy ahhoz, hogy gyalogosan járjam be a távokat itt a faluban, kell egy más lépték, nem kell rohanni, időt kell hagyni, le kell lassulni (slow city movement!). Hova is rohanok olyan sokszor?

Téli-vidéki hangulatok

November vége óta havas a táj mifelénk. Az Ünnep közeledtével olvadt egy kicsit, de Karácsony másnapján újra fehér lepel borította a falut és azóta is betakar mindent a fehérség. Nap mint nap szembesülök vele, hogy mennyire más a tél itt, mint a városban. Ott, ha pár napig megmaradt a hó, már örültünk, a hirtelen jött, nagy havazás okozta káosz általában 1-2 napig tartott, aztán győzött a latyak és a sóder és ment tovább az élet. Itt meg bizony marad a hó makacsul, nem könnyítve a mindennapjainkat. Nem akarok panaszkodni, de hát bizony kemény dolog naponta gyalogosan közlekedve intézni az ügyeket, róni a köröket, élni az életet. Persze, ha belegondolok, mások, máskor sokkal rosszabb, nehezebb körülmények között is fantasztikusan helyt álltak.

A hó megül az ágak találkozásában. Valamelyik reggel láttunk egy mókust Vicuskával, amint kora reggeli ébredésünk után a meleget adó konvektor mellé telepedtünk az asztalhoz. Figyeltük, ahogy ágról-ágra ugrál és drukkoltunk, hogy találjon némi harapnivalót. Erős, egészséges mókusnak tűnt.

5 percet sem kell sétálnunk, hogy a 19 hónapos számára ideális mini szánkópályán csúszkáljunk, boruljunk, nevessünk. A 4 éves igényeinek megfelelő pálya pedig kb 15 perc séta vagy 2 perc kocsi. Szánkóval járhatnánk oviba is, de kétszemélyes nincs, a kicsi meg még nem élvezi a hosszú utakat benne. Majd jövőre.

Dideregve ballagunk a sportcsarnokba (mert ilyenünk is van ám!!!) a fociedzésre. "Nincs kedvem, nem akarok beállni!" - így Bucus. "Majd megjön, drágám, emlékszel, múltkor is hogy élvezted?" - biztatja a mamája. Hogy is emlékezhetne, hiszen az egész decembert betegség és az Ünnepek miatt otthon töltötte. Focilabdát kb 5 hete látott. Nem is áll be, nézi a többieket, rúgja a bőrt a csarnokban, fogócskázik a húgával, én meg bosszankodom, hogy mire is volt ez jó. Később megtudom: pl arra, hogy ismét megtapasztalhassam a kedvességet és a segítőkészséget. Ismeretlen anyuka 3 gyerekkel ajánlja fel, hogy hazavisz minket utána, nem kell a mínuszokban 25 percet gyalogolni.
Fiatal családok között naponta, hetente újra tapasztalom ezt a nyitottságot, kedvességet.

Hazudnék, ha azt mondanám, könnyű, vagy nem gondolkodom-e el rajta, hogy biztosan ezt akartuk-e. De remény van bennem, várom a tavaszt, talán alakul egy ház is, talán hamarosan lesz otthonunk és akkor beindulhat a fészekrakás, otthonteremtés, megnyugvás, letelepedés.

Év/ és blog-szünet vége

Lassan kb 3 és fél hónapja írtam az utolsó bejegyzést erre a blogra, egyszerűen nem volt erőm írni. A költözés, az új helyzet, a sok új körülmény annyira kivette az erőmet, hogy alig-alig és nagyon lassan állok belőle újra talpra, de talán lassan mégis. Nem voltam azért téma híján, magamban mindig posztokat fogalmazgattam, de aztán nem kerültek ide sohasem. De most a másik blogomra írt egy kedves kommentelő és számon kérte rajtam, hogy mi van ezzel a blogommal. Bevallom, nagyon jól esett és lökést adott a folytatáshoz. Úgyhogy az új évvel új fejezet kezdődik ennek a blognak a történetében is, igyekszem beszámolni vidéki életünk mindennapjairól és elétek tárni mérlegeléseinket és vívódásainkat, örömeinkkel és szép pillanatainkkal együtt.

Szeretném, ha a 2011-es év számomra és kis családunk számára is arról szólna, hogy valóban egyre inkább felfedezzük, hogy emberi fejlődésünk szempontjából mi mindent tartogat nekünk ez a hely, ez a helyzet, amiről pár hónapja erős bizonyossággal tudtuk és éreztük, hogy ránk vár, nekünk való. Szeretnék írni a természet közelségének hatásáról, a kapcsolatok alakulásáról, a vidéki élet előnyeiről és hátrányairól is.
Egy már most is biztos: a 2010-es évet nagy hálával fejezem be, hálával azért, hogy ezt a nagy lépést megtehettük, amelyre olyan régen vágytunk.
Boldog, sok friss levegőben, jó baráti és családi együttlétekben és őszinte beszélgetésekben gazdag, előrevivő új esztendőt kívánok mindenkinek!

Dobozolás

Olyan sűrűek a napok, hogy nem jut időm írni, még szinte gondolkodni sem. Ilyenkor egyik erőforrásom az, hogy elképzelem: amikor mindennek vége, és az "erdőszéli" (jó, jó, kell menni vagy 50 métert majd az erdőig, nem pont a szélén vagyunk) házikónk egyik teraszán üldögélve mélyeket lélegzek a friss őszi levegőből és hagyom, hogy jöjjenek az ötletek, gondolatok... szóval hogy akkor mennyire fogom élvezni az életet és mindazt, ami itt a városban hiányzott.
De az az igazság, hogy ezt is élvezem. Élvezem, hogy kicsit rendet rakhatunk az életünkben. Hogy minden szekrényt, sarkot át kell fésülnünk, ki kell pakolnunk, el kell döntenünk, hogy TÉNYLEG kell-e vagy nem és ha nem, akkor mi legyen vele.
Egy barátunktól kapunk egy csomó egyendobozt, ami jó méretű, könyveknek ideális, más is jól belefér, talán így könnyebb lesz a tárolás. Ezek megtöltésével telnek a napok, 45-nél tartunk most, szerintem még háromszor ennyi tuti lesz. Számozzuk, betűjelezzük őket, mi kerül a házba (nagyon kevés, törekszünk rá, hogy valóban csak a legfontosabb dolgokat vigyük be a házba), mi a garázsba, ahol addig tartózkodnak majd, amíg át nem költözünk a végleges helyre. Közben egyre töltjük a szemetes zsákokat a felesleges holmival. A könyvespolcainkat már bedobozoltuk, ezek most átalakulnak "bolti polcokká", mert a közelgő lakásbúcsúztató partin az itt elhelyezett tárgyakat mindenki szabadon viheti (remélem, nem sokat hagynak a népek). Utána pedig kapóra jön majd a lomtalanítás, remélem, ott is sikerül sokaknak örömöt szereznünk!

Három hét múlva pedig költözés...