Házkeresés I.

Az egy dolog, hogy az ember lányának milyen elképzelései vannak jövendőbeli házáról, és egy másik, hogy mi a realitás, milyen keretek kötnek. Most épen az, hogy van kb 6 hetünk találni egy házat, kertet, közösséget (falut, községet, kisvárost), ami befogad. Amíg a lakásunk eladása távolinak tűnt, nem keresgéltünk. Illetve ez így nem igaz, mert amikor jó másfél évvel ezelőtt elkezdtük gyúrni a témát, akkor elkezdtük gyűjteni a szempontokat is. Aztán, amikor meghirdettük a lakást, kb 1 évvel ezelőtt, akkor elkezdtük bejárni a településeket, amelyek a szűrőinken átmentek. (Itt, a blogon nem fogom megnevezni őket, csak a kezdőbetűkkel jelzem, hogy melyikre gondolok.)
Ahogy teltek a hónapok, a szempontjaink is változtak, alakultak, még most sem teljes a lista. Irtó nehéz dolog, hogy azért nem egy-két évre költözik el az ember; ha már elhatároztuk magunkat, akkor szeretnénk olyan helyet találni, ahol hosszabb távon is el tudjuk képzelni az életünket. Csak hát összeegyeztetni a férj munkája, a gyerekek oktatása és a feleség későbbi munkája szálakat... háát, ember legyen a talpán, akinek ez sikerül. Azt gondolom, nem is lehet törekedni arra, hogy minden szempontnak megfeleljen a hely, kell egy fontossági sorrend. Nekünk ilyen volt a jó közösség, elfogadható közlekedés, legyen egy jó ovi és legalább általános iskola a közelben és amennyiben lehetséges, legyen mindemellett igazán falu. Amennyire lehet. Nem egy 200 lelkes, omladozó házak szegélyezte egy-két utcás kis falura gondolok, hanem olyanra, amelyik él, gyarapszik és őrzi a hagyományokat. Ahol az emberek egymásnak adják a gyümölcsöt, ha túl sok van (és akkor is, ha nem), ahol a gyerekek szabadon biciklizhetnek az utcán, ahol vannak még háztáji gazdaságok, tejet, tojást, húst lehet háznál venni, vonzó a fiataloknak is, találunk hasonszőrű embereket. Persze mondhatjátok, hogy szép dolog álmodozni. Pedig van ilyen, nem is egy, nem messze a fővárostól.
Ott tartottam, hogy először volt a listánkon B. Kb 12 000-es település, sok szempontnak megfelelne, de egyszerűen a többszöri látogatásunk után sem dobogott a szívünk, amikor megláttuk a várostáblát. És nagyon hisszük, hogy az azért kell. Az a kicsi szerelem.
Aztán jött M. Kicsit rosszabb közlekedés, kicsit messzebb, már nem is Pest megye. Az első alkalommal, amikor ott jártunk és az utcán sétálgattunk, nézelődtünk, ránk köszönt egy kedves idős házaspár és beinvitáltak bennünket nagyon rendezett kis otthonukba. Fél órát töltöttünk ott, és azzal zárult a látogatás, hogy a bácsi a helyi újságból hívta nekünk az eladó házakat. Persze mindegyiket ismerte. Aztán, amikor elbúcsúztunk, a falu végében egy nagyon kedves háromgyerekes fiatal család hívott be minket (vasárnap ebédidő volt, de egy pillanatig nem éreztük, hogy zavarnánk) átmeneti otthonukba és beszélgettünk. Arról, hogy ők itt megtalálták, amit kerestek, a szomszéd telken épül a vályogházuk, lassan ugyan, mert kevés a pénz, de a jóakarat, a falusi kaláka, a segítség annál több. Ragyogott a szemük és szinte átmelegedtünk a kedvességüktől.
Ez pont egy évvel ezelőtt volt. Akkor nagyon belelkesedtünk, vagy 20 házat megnéztünk a faluban. De a lakásunk csak nem kellett senkinek akkor még.
Az ottani házakat két csoportba soroltuk. Vagy a kicsi régi parasztház, kb 5 méter széles, hosszú, legalább 3 melléképülettel mögötte és hatalmas, ámde legtöbb esetben kopasz telekkel; vagy a kádárkocka, 80'as években, sokszor önerőből épült, kb 80 nm-es házak, általában elég lepukkant állapotban. Persze volt 1-2 kivétel, de nem akartunk beleszeretni semmibe.
Aztán egy évig nem történt semmi. Beszélgettünk, tervezgettünk, álmodoztunk...illetve azt inkább én csináltam és vártunk, hátha egyszer megjön A VEVŐ, aki beleszeret a miénkbe és mi mehetünk.
Folyt.köv...