Házkeresés II.

Amikor hónapok telnek el anélkül, hogy egyetlen jelentkező is bekukkantana, hogy szeretné a lakásunkat, akkor alig várom azt a pillanatot, hogy menjünk. Aztán amikor hirtelen végre felbukkan, újra visszajön, lelkesedik, áradozik, építészt hoz, ügyvédhez megyünk... na, akkor irtózatos közelségbe kerül a költözés és elfog a pánik. Mert nem az van, hogy kiszemeltük az álomházat/telket és csak azon kell remegnünk,hogy meglegyen akkor, amikor végre kezünkben a pénz, nem. Valójában kicist bizonytalanok vagyunk, hogy akarjuk-e, viszont a bizonytalanságnál sokkal nagyobb a vágy, hogy menjünk. Viszont majdhogy nem még az sem biztos, hogy hova. Szempontok, sok éjszakába nyúló beszélgetés, mérlegelések, terepszemle néhány településen. És közben figyeljük magunkat, hogy tetszik, milyen érzések vannak bennünk, el tudjuk-e ott képzelni magunkat.

Ott tartottam, hogy egy éve M-nél megálltunk. Aztán amikor megjelent a láthatáron a vevőjelölt, elkezdtünk újra tervezgetni. M nagyon jó, de kicsi, hogy lesz ott nekem később munka pl? Gondolom, ott nem nagyon, de a közelben van 2 település, iskolákkal, sokmindennel, talán ott lehet. De akkor esetleg keressünk valami nagyobb helyet, így jött a képbe P. Jóbarátunk ott lakik, jó infrastruktúra, óvodák, jó iskola, jó közösség. Irány kifelé, keressünk házat. Mivel gyorsan kell költöznünk, úgy gondoltuk, egy ideig bérelnénk, nem vennénk hirtelen, aztán meglátjuk, hogy tudunk beilleszkedni, megtaláljuk-e a számításainkat és aztán kb 1 év múlva veszünk. Mindemellett persze nagyon fontos szempont az is, hogy Bucusnak találjunk óvodai helyet, ami sok helyen nem könnyű feladat. (Találós kérdés: mi nehezebb, kiadó házat vagy óvodai férőhelyet találni?) Ellenőriztük, beszéltem az óvoda vezetőjével, átveszi Bucust, ha a körzetében találunk házat. Szuper, egy kő legördült...
Na most, ez a bérlés nem egy egyszerű dolog. Merthogy kiadó ház nem nagyon van. Ami van, az vagy nagyon drága vagy nagyon gagyi. De nem gond, nincs nekünk lehetetlen, a párom kb 10 napot töltött azzal, hogy kijárt, beszélgetett, kérdezősködött, megpróbálta az eladó házak tulajait rábeszélni, hogy ha már úgyis üresen áll a ház, adja ki. A 10 napos keresés eredménye egy 5 tételből álló lista lett, amit röpke 2.5 óra alatt végignéztünk kettesben egy délután. Hát mit mondjak... Letaglózó volt. Tulajok között akadt minden: alkoholista Kabos-hasonmás, autista méhész, megkeseredett válófélben lévő feleség a csodapalotában, borjúméretű kutyák a kertben, úttalan utak az erdő mentén, 200 000/hó béleti díj (ja, és a leghidegebb hónapban a fűtés lehet 100 000 is!) ... Döbbenet. Több esetében mondtam, hogy akkor sem költöznék oda, ha fizetnének érte. Úgyhogy zsizsegő fejjel és összetörten autóztunk hazafelé, hogy akkor most mi legyen. Rögtön az fogalmazódott meg bennem, hogy P nem akar minket befogadni. És nagy kérdőjelként az, hogy meddig kell küzdeni? Számtalan ismerőst és ismerős ismerősét beizzítottuk ott, majd szólnak, ha lesz valami, rengeteg időt rászántunk és semmi. Akkor talán nekünk nem ott lesz a helyünk... De már nincs sok időnk és lassan dobozolni kéne (még egy dobozunk sincs!) és házat foglalni, hogy tudjuk, hova megyünk, tudjam elképzelni az életterünket, számolgatni, méregetni, hogy hova tesszük a gyerekek ágyait, a játékos szerkényt, lesz-e elég hely a dobozoknak, amiket ki sem nyitunk addig, amg a végleges helyünk készen nem lesz, milyen lesz a konyha, ahol majd főznöm kell...
És ahogy sorra jártuk az óriási, modern, gyönyörűen megépített házakat azon a délutánon a lelketlen lakóparkban, az úttalan utak mentén, egyszerre bevillant, hogy ne feljetsük el, hoyg miylen gyökerekből indultunk, amikor elterveztük, hogy kipróbáljuk magunkat vidéken. Mire vágytunk, mit szerettünk volna megtapasztalni, milyen környezetet képzeltünk? Egyre erősödött bennem a sürgetés, hogy térjünk vissza, ne tévesszük szem elől eredeti vágyainkat.
Úgyhogy visszatértünk M-ba.