Ilyeneken töprengek mostanában...

... hogy lehet, hogy az élet tényleg nem lányregény?
... hogy az a romantikus elképzelés, miszerint egyszer itt majd belépek egy kertbe, átlépem egy ház küszöbét és elborít a "szerelem első látásra" lila felhője...szóval lehet, hogy ez a regényes lépés kimarad az életemből?
... hogy nem kéne-e fordítva néznem a dolgokat és csak számba venni, hogy mi mindennek örülhetek vidéki létünk kapcsán?
... hogy milyen jó, hogy most már én is tudok jó tüzet rakni a kandallóban
... hogy milyen viszonylagosak a dolgok és mennyire fontos lenne egyre szabadabbá válni, ragaszkodásaimat elengedni, legyen szó házról, kertről, tárgyakról, emberekről. Milyen jó lenne szabaddá válni és szabadon hagyni... embert és eseményt, hogy menjen, jöjjön a maga tempójában...
... hogy ha végre találunk valamit egy (és esetleg nem A) házat, abból is lehet alakítani sok mindent, a belső olyan nagyban múlik rajtunk, abból is lehet még AZ otthon.
... hogy lehet, hogy hamarosan vége lesz ennek a mínuszosdinak és nemsokára rügyek fakadnak ... mindenütt?
... hogy ha lenne egy kis autóm, meg tudnám-e állni, hogy valóban csak akkor használjam, ha nagyon-nagyon fontos?
... hogy ahhoz, hogy gyalogosan járjam be a távokat itt a faluban, kell egy más lépték, nem kell rohanni, időt kell hagyni, le kell lassulni (slow city movement!). Hova is rohanok olyan sokszor?

Téli-vidéki hangulatok

November vége óta havas a táj mifelénk. Az Ünnep közeledtével olvadt egy kicsit, de Karácsony másnapján újra fehér lepel borította a falut és azóta is betakar mindent a fehérség. Nap mint nap szembesülök vele, hogy mennyire más a tél itt, mint a városban. Ott, ha pár napig megmaradt a hó, már örültünk, a hirtelen jött, nagy havazás okozta káosz általában 1-2 napig tartott, aztán győzött a latyak és a sóder és ment tovább az élet. Itt meg bizony marad a hó makacsul, nem könnyítve a mindennapjainkat. Nem akarok panaszkodni, de hát bizony kemény dolog naponta gyalogosan közlekedve intézni az ügyeket, róni a köröket, élni az életet. Persze, ha belegondolok, mások, máskor sokkal rosszabb, nehezebb körülmények között is fantasztikusan helyt álltak.

A hó megül az ágak találkozásában. Valamelyik reggel láttunk egy mókust Vicuskával, amint kora reggeli ébredésünk után a meleget adó konvektor mellé telepedtünk az asztalhoz. Figyeltük, ahogy ágról-ágra ugrál és drukkoltunk, hogy találjon némi harapnivalót. Erős, egészséges mókusnak tűnt.

5 percet sem kell sétálnunk, hogy a 19 hónapos számára ideális mini szánkópályán csúszkáljunk, boruljunk, nevessünk. A 4 éves igényeinek megfelelő pálya pedig kb 15 perc séta vagy 2 perc kocsi. Szánkóval járhatnánk oviba is, de kétszemélyes nincs, a kicsi meg még nem élvezi a hosszú utakat benne. Majd jövőre.

Dideregve ballagunk a sportcsarnokba (mert ilyenünk is van ám!!!) a fociedzésre. "Nincs kedvem, nem akarok beállni!" - így Bucus. "Majd megjön, drágám, emlékszel, múltkor is hogy élvezted?" - biztatja a mamája. Hogy is emlékezhetne, hiszen az egész decembert betegség és az Ünnepek miatt otthon töltötte. Focilabdát kb 5 hete látott. Nem is áll be, nézi a többieket, rúgja a bőrt a csarnokban, fogócskázik a húgával, én meg bosszankodom, hogy mire is volt ez jó. Később megtudom: pl arra, hogy ismét megtapasztalhassam a kedvességet és a segítőkészséget. Ismeretlen anyuka 3 gyerekkel ajánlja fel, hogy hazavisz minket utána, nem kell a mínuszokban 25 percet gyalogolni.
Fiatal családok között naponta, hetente újra tapasztalom ezt a nyitottságot, kedvességet.

Hazudnék, ha azt mondanám, könnyű, vagy nem gondolkodom-e el rajta, hogy biztosan ezt akartuk-e. De remény van bennem, várom a tavaszt, talán alakul egy ház is, talán hamarosan lesz otthonunk és akkor beindulhat a fészekrakás, otthonteremtés, megnyugvás, letelepedés.

Év/ és blog-szünet vége

Lassan kb 3 és fél hónapja írtam az utolsó bejegyzést erre a blogra, egyszerűen nem volt erőm írni. A költözés, az új helyzet, a sok új körülmény annyira kivette az erőmet, hogy alig-alig és nagyon lassan állok belőle újra talpra, de talán lassan mégis. Nem voltam azért téma híján, magamban mindig posztokat fogalmazgattam, de aztán nem kerültek ide sohasem. De most a másik blogomra írt egy kedves kommentelő és számon kérte rajtam, hogy mi van ezzel a blogommal. Bevallom, nagyon jól esett és lökést adott a folytatáshoz. Úgyhogy az új évvel új fejezet kezdődik ennek a blognak a történetében is, igyekszem beszámolni vidéki életünk mindennapjairól és elétek tárni mérlegeléseinket és vívódásainkat, örömeinkkel és szép pillanatainkkal együtt.

Szeretném, ha a 2011-es év számomra és kis családunk számára is arról szólna, hogy valóban egyre inkább felfedezzük, hogy emberi fejlődésünk szempontjából mi mindent tartogat nekünk ez a hely, ez a helyzet, amiről pár hónapja erős bizonyossággal tudtuk és éreztük, hogy ránk vár, nekünk való. Szeretnék írni a természet közelségének hatásáról, a kapcsolatok alakulásáról, a vidéki élet előnyeiről és hátrányairól is.
Egy már most is biztos: a 2010-es évet nagy hálával fejezem be, hálával azért, hogy ezt a nagy lépést megtehettük, amelyre olyan régen vágytunk.
Boldog, sok friss levegőben, jó baráti és családi együttlétekben és őszinte beszélgetésekben gazdag, előrevivő új esztendőt kívánok mindenkinek!

Dobozolás

Olyan sűrűek a napok, hogy nem jut időm írni, még szinte gondolkodni sem. Ilyenkor egyik erőforrásom az, hogy elképzelem: amikor mindennek vége, és az "erdőszéli" (jó, jó, kell menni vagy 50 métert majd az erdőig, nem pont a szélén vagyunk) házikónk egyik teraszán üldögélve mélyeket lélegzek a friss őszi levegőből és hagyom, hogy jöjjenek az ötletek, gondolatok... szóval hogy akkor mennyire fogom élvezni az életet és mindazt, ami itt a városban hiányzott.
De az az igazság, hogy ezt is élvezem. Élvezem, hogy kicsit rendet rakhatunk az életünkben. Hogy minden szekrényt, sarkot át kell fésülnünk, ki kell pakolnunk, el kell döntenünk, hogy TÉNYLEG kell-e vagy nem és ha nem, akkor mi legyen vele.
Egy barátunktól kapunk egy csomó egyendobozt, ami jó méretű, könyveknek ideális, más is jól belefér, talán így könnyebb lesz a tárolás. Ezek megtöltésével telnek a napok, 45-nél tartunk most, szerintem még háromszor ennyi tuti lesz. Számozzuk, betűjelezzük őket, mi kerül a házba (nagyon kevés, törekszünk rá, hogy valóban csak a legfontosabb dolgokat vigyük be a házba), mi a garázsba, ahol addig tartózkodnak majd, amíg át nem költözünk a végleges helyre. Közben egyre töltjük a szemetes zsákokat a felesleges holmival. A könyvespolcainkat már bedobozoltuk, ezek most átalakulnak "bolti polcokká", mert a közelgő lakásbúcsúztató partin az itt elhelyezett tárgyakat mindenki szabadon viheti (remélem, nem sokat hagynak a népek). Utána pedig kapóra jön majd a lomtalanítás, remélem, ott is sikerül sokaknak örömöt szereznünk!

Három hét múlva pedig költözés...

Házkeresés IV - utolsó felvonás

Ha neves és népszerű blogger lennék több száz olvasóval, biztosan játékot csináltam volna az előző bejegyzés végéből: szavazzatok, melyik ház lesz a befutó... De nem vagyok, így marad a gondolati játék. Az mindenesetre nagyon jópofa dolog, hogy ha barátaimmal beszélek mostanában, akik olvasság a blogot, mindenki izgatottan kérdezi, hogy melyik lett a nyerő. Nagyon klassz érzés megtapasztalni, hogy dukkolnak nekünk és követik a folymatot.



Szóval döntöttünk. A teljes képhez hozzátartozik, hogy 2 napja kaptunk még egy fülest, hogy lenne még egy ház. Egy álomház... Kívülről láttuk az egész keresés elején, de gondoltuk, olyan árat mondanának, hogy szóba se jön. Kedden kiderült, hogy az ár nem horribilis, október 1-től szabad is lenne, úgyhogy tegnap megnéztük. Hát, próbálom viccesen leírni a dolgot: magyar férfi amerikai feleséggel és két gyerekkel akkora házat épít az erdő szélén, amely összterületén 4-5 család elférne. Hatalmas palota, beltéri ajtók szinte nincsenek, de nincsenek pl csillárok sem (állólámpák adnának fényt, de kérdem én, hány állólámpa kell egy 380 nm-es házba?), és ugyan látszatra nagyon szép és igényes, vannak fura megoldások: alulméretezett fűtés, az egész fürdőszoba átmosására alkalmas, de eredeti funkcióját betölteni képtelen szuper-zuhany, alagsori konyha, egyedüli mosógép kimenet egy tetőtéri szobában, stb, stb. Gondolom, maga a téli fűtésköltség kb 3-szor akkora lehet a leghidegebb hónapokban, mint a bérleti díj.
Úgyhogy megnyugodva jöttünk el. Elinduláskor még dobogott a szívünk, hogy lehet, hogy egy szuper lehetőség vár ránk, de amikor eljöttünk, megértettük, hogy a mi házunk nem ez lesz. Hanem a kicsi, zegzugos, erdő melletti, három teraszos, kandallós házikó. Nagy kő gördült le a szívünkről. Nem kell többet keresnünk, látjuk már, hogy hol hajtjuk majd álomra a fejünket egy hónap múlva.
És hazafelé megfogalmazódott az is, hogy miért fájt egy kicsit a szívem mégis M-ért. Mert az si szerelem volt. És nagyon nehéz két szerelem közül választani. Végül, úgy tűnik, P mégis kiválasztott magának minket.

Úgyhogy most indul a dobozolás, listázás, selejtezés. Az egyik legnagyobb örömöm amiatt, hoyg ebbe a kicsi házba megyünk, az az, hogy valóban csak a legszükségesebb cuccainkat tudjuk majd bevinni. És ez nagyon jó és szükségünk is van rá. Hogy megtapasztaljuk, mennyivel kevesebb is elég. Hogy felfedezzünk új örömforrásokat és kicsit elszakadjunk a dolgok, holnik, tárgyak birtoklásának rabságától. Sokminden felhalmozódik 6-7 év alatt, biztosan sok olyan holmink van, aminek más nagyon örülne. Igyekszem alaposan kiválogatni ezeket és radikálisnak lenni a selejtezésben.

Házkeresés III.

Szóval visszatértünk M-ba. Felvettük a kapcsolatot régi ismerőseinkkel, akiket egy éve már megtaláltunk magunknak és indult az újabb kör: házat keresünk, egyelőre bérelnénk, később vennénk, segítsenek. Úgy tűnt, itt könnyebb lesz házat találni, de az óvoda még mindig igen nagy kérdőjel volt. Egy hétvégénk azért telt el izgalommal, mert azon drukkoltunk, hogy felvegyék Bucust. Tudtuk, hogy ott is nagyon sok a gyerek, a faluból érkező hírek nem voltak biztatóak. Egyáltalán nem. aztán eljött egy hétfő, felhívtam az óvoda vezetőt, aki nagyon kedvesen felajánlotta, hogy ebédig felveszi a drágát. Huhhh... Nagy megkönnyebbülés, irány a házkeresés. Itt is volt olyan, amelyikből kifordultunk, volt, melyikben nem volt konyha, viszont mindkét szomszédos telken házépítés folyt. ÉS volt egy, ami... ahol bekövetkezett az, amit sose gondoltam volna, nevezetesen, hogy a párom kicsit beleszeretett. Veszélyes dolog ez, de szerencsére a férfiak nem veszítik el teljesen józan ítélőképességüket, legalábbis ebben az esetben ez történt. Találtunk egy csodálatos parasztházat, fantasztikus kerttel: diófa alatta a hely a nagy asztalnak, patak a kert végében, szép növények, fészer, tűzrakó hely...kicsit el volt gazosodva, de mi az nekünk! Árulják, de közben ki is adják, a bérlő épp most megy ki belőle, október elejétől szabad. Az elosztása nem túl előnyös, de nem baj, egy ideig jó lesz, kárpótol a környezet. Állati lelkesen jöttünk haza, tervezgettük, hogy kis lukban mi aludjunk vagy a gyerekek, honnan szerezzünk fát a cserépkályhához télire... Aztána falubéli jóakaróink biztatására visszamentünk, hogy megkérdezzük a bérlőket, valójában miért mennek el. Na, és akkor megint jött az összeomlás. Az elmúlt 4 hónapban kétszer volt csőtörés, zubogott a víz a házba, dohos a levegője, a falak vizesek (körbenézek és tényleg). Ezen kívül a kályha nem működik, egyszer próbálták begyújtani, de füst öntötte el a szobákat, úgyhogy nem használják. Két kicsi gyerekkel ez túl nagy rizikó, beköltözni egy olyan házba, amely nem tudod, mit produkál és mikor. Én elkenődtem, párom azért még kivitt egy építészt is, hogy nézzék meg együtt. Tényleg nagyon megtetszett neki. De bennem onnantól kezdve nem akart nyugodni valami. Nem merek ebbe a házba menni, mi lesz velünk, ha a tél közepén indul meg a víz a csövekből, stb.
Közben alakult 1-2 másik lehetőség, de azért ha nagyon őszinte vagyok, mindegyiknek volt valami hibája. Az egyik egy lakás, kert szinte nincs, mert a melléképületek elfoglalják az egész kertet. A másik kissé szűkös, a kert ott is kérdéses, picit jobb az előzőnél, mindentől kicsit távolabb... úgyhogy elkezdtek jönni a félelmek, a kérdések. Közben véget ért az augusztus, elkezdődött a szeptember és már szinte el is feledkeztem róla, hogy P helyi újságjában még augusztus közepén feladtam egy hirdetést, ami a szeptember eleji számban jelent meg, hogy kiadó házat keresünk. Aztán egyszer csak, amikor pici bizonytalanságok kezdtek születni a kis faluval kapcsolatban, de volt helyünk, hárman hívtak fel P-ról, hogy lenne kiadó ház. Újabb izgalom vette kezdetét.
Akkor mégis befogadna? Lenne ott helyünk? De mi lesz a nagy falusi álmainkkal? P nagyobb, jobb infrastruktúrával, több lehetőséggel rendelkezik, de nyilván még így is messze elmarad Bp-től. Rengeteg kérdés fogalmazódott meg bennem és szorított az idő, hogy hamarosan dönteni kell.De melyik a jó döntés?
P-n a három lehetőség csak látszólag három. Az egyik egy önálló ház, 50 méterre az erdőtől, zegzugos, kicsi, teraszos, kandallós, meghitt. A tulaj szuper jó fej, megbízható, hosszú időre megy külföldre, tehát, ha P-n veszünk később valamit, maradhatunk az esetleges felújítás idejére is. A másik egy tetőtéri lakás, nem nagy az sem, holnap fogjuk megnézni. A harmadik egy 2400 nm-es telken lévő és három házzal rendelkező "birtok"... viszont az ára mellett még egy baja van, de az nem kicsi: bolond a tulaj. Szófosása van és komplett bolond. Úgyhogy az, bár nem láttuk, kiesett.

Itt tartunk most. Pár napon belül dönteni kell, rengeteg szempontot mérlegelni és pár hét múlva költözni. És bizonyos értelemben új életet kezdeni. (Bocsánat a kifejezésért, de most ez illik ide a legjobban: fosok rendesen!)

Házkeresés II.

Amikor hónapok telnek el anélkül, hogy egyetlen jelentkező is bekukkantana, hogy szeretné a lakásunkat, akkor alig várom azt a pillanatot, hogy menjünk. Aztán amikor hirtelen végre felbukkan, újra visszajön, lelkesedik, áradozik, építészt hoz, ügyvédhez megyünk... na, akkor irtózatos közelségbe kerül a költözés és elfog a pánik. Mert nem az van, hogy kiszemeltük az álomházat/telket és csak azon kell remegnünk,hogy meglegyen akkor, amikor végre kezünkben a pénz, nem. Valójában kicist bizonytalanok vagyunk, hogy akarjuk-e, viszont a bizonytalanságnál sokkal nagyobb a vágy, hogy menjünk. Viszont majdhogy nem még az sem biztos, hogy hova. Szempontok, sok éjszakába nyúló beszélgetés, mérlegelések, terepszemle néhány településen. És közben figyeljük magunkat, hogy tetszik, milyen érzések vannak bennünk, el tudjuk-e ott képzelni magunkat.

Ott tartottam, hogy egy éve M-nél megálltunk. Aztán amikor megjelent a láthatáron a vevőjelölt, elkezdtünk újra tervezgetni. M nagyon jó, de kicsi, hogy lesz ott nekem később munka pl? Gondolom, ott nem nagyon, de a közelben van 2 település, iskolákkal, sokmindennel, talán ott lehet. De akkor esetleg keressünk valami nagyobb helyet, így jött a képbe P. Jóbarátunk ott lakik, jó infrastruktúra, óvodák, jó iskola, jó közösség. Irány kifelé, keressünk házat. Mivel gyorsan kell költöznünk, úgy gondoltuk, egy ideig bérelnénk, nem vennénk hirtelen, aztán meglátjuk, hogy tudunk beilleszkedni, megtaláljuk-e a számításainkat és aztán kb 1 év múlva veszünk. Mindemellett persze nagyon fontos szempont az is, hogy Bucusnak találjunk óvodai helyet, ami sok helyen nem könnyű feladat. (Találós kérdés: mi nehezebb, kiadó házat vagy óvodai férőhelyet találni?) Ellenőriztük, beszéltem az óvoda vezetőjével, átveszi Bucust, ha a körzetében találunk házat. Szuper, egy kő legördült...
Na most, ez a bérlés nem egy egyszerű dolog. Merthogy kiadó ház nem nagyon van. Ami van, az vagy nagyon drága vagy nagyon gagyi. De nem gond, nincs nekünk lehetetlen, a párom kb 10 napot töltött azzal, hogy kijárt, beszélgetett, kérdezősködött, megpróbálta az eladó házak tulajait rábeszélni, hogy ha már úgyis üresen áll a ház, adja ki. A 10 napos keresés eredménye egy 5 tételből álló lista lett, amit röpke 2.5 óra alatt végignéztünk kettesben egy délután. Hát mit mondjak... Letaglózó volt. Tulajok között akadt minden: alkoholista Kabos-hasonmás, autista méhész, megkeseredett válófélben lévő feleség a csodapalotában, borjúméretű kutyák a kertben, úttalan utak az erdő mentén, 200 000/hó béleti díj (ja, és a leghidegebb hónapban a fűtés lehet 100 000 is!) ... Döbbenet. Több esetében mondtam, hogy akkor sem költöznék oda, ha fizetnének érte. Úgyhogy zsizsegő fejjel és összetörten autóztunk hazafelé, hogy akkor most mi legyen. Rögtön az fogalmazódott meg bennem, hogy P nem akar minket befogadni. És nagy kérdőjelként az, hogy meddig kell küzdeni? Számtalan ismerőst és ismerős ismerősét beizzítottuk ott, majd szólnak, ha lesz valami, rengeteg időt rászántunk és semmi. Akkor talán nekünk nem ott lesz a helyünk... De már nincs sok időnk és lassan dobozolni kéne (még egy dobozunk sincs!) és házat foglalni, hogy tudjuk, hova megyünk, tudjam elképzelni az életterünket, számolgatni, méregetni, hogy hova tesszük a gyerekek ágyait, a játékos szerkényt, lesz-e elég hely a dobozoknak, amiket ki sem nyitunk addig, amg a végleges helyünk készen nem lesz, milyen lesz a konyha, ahol majd főznöm kell...
És ahogy sorra jártuk az óriási, modern, gyönyörűen megépített házakat azon a délutánon a lelketlen lakóparkban, az úttalan utak mentén, egyszerre bevillant, hogy ne feljetsük el, hoyg miylen gyökerekből indultunk, amikor elterveztük, hogy kipróbáljuk magunkat vidéken. Mire vágytunk, mit szerettünk volna megtapasztalni, milyen környezetet képzeltünk? Egyre erősödött bennem a sürgetés, hogy térjünk vissza, ne tévesszük szem elől eredeti vágyainkat.
Úgyhogy visszatértünk M-ba.